KategóriaGondolatok

Valahogy idegennek hat a csend az embertől. Egész gyerekkoromban zajongtam, egy egész világnak magyaráztam az újabbnál újabb felfedezéseim. Hol kacagva, hol sírva, de sohasem csendesen, mindig kiabálva, figyelmet követelve. Sokáig nem is értettem mi a csend. Idővel megtanuljuk ezt is, csendben örülni és csendben sírni. Vannak kultúrák, ahol azért teszik mindezt, hogy ne zavarják a többieket...

Azt mondják kizökkent az időnk, hogy sosem ott vagyunk éppen ahol, és akkor amikor. Az elménk állandó révületben rángva vergődik a múlt egy-egy szörnyű vagy gyönyörűséges pillanatában. Újra felöklendett szavak fülünkben, fantom érintések bőrünkön. Mindent beborít egy megerőszakolt nosztalgia, a visszamenekülés édeskés vágya.