Semmi extra, csak gondolatok
Végtére a január sosem ígér semmit az alig megkezdett, de már félbe is hagyott újévi fogadalmakon, hideg zúzmarán, lassan világosodó nappalokon és kényelmetlenül feszülő nadrágkorcokon kívül. Nem volt ez másképp 2020-ban sem. A külön bejáratú valóságunk kopott díszletei között vedeltük a poshadt Chardonnayt. Már épp el is bóbiskoltunk volna, miközben napfényt és strandot vizionáltunk, várva a...
Röpke polkát járnak a hópelyhek az égen, lassan betemetik a világot. Fehér takarója alatt alszanak a házak, kertek, utcák, emberek. Elcsendesedik a motozó nesz is a szenes kályhával befűtött szobában. Gyerek nyomja piros orcáját az ablaküvegnek és nézi a tél súlyos varázsától megbűvölve a hóesést. Még emlékszem az első hóra. Bizonyosan ezért rajongok érte ennyire, mert az emléke oly kedves. Négy...
Otthon vagyok ebben az elnémult faluban, a múlt árnyékai pedig szokatlan élességgel vetülnek a szoba falára. Ilyenkor újra érzem ennek a helynek a fojtogató gravitációját, aminek tömegvonzásából csak áldozatok árán tudtam megszökni. Az egyik ilyen áldozat Te voltál. Nyolc év kellett hozzá, hogy legyen merszem szembenézni vele. Egy ilyen év után, mint amilyen ez a 2020-as volt, akarva és...
Jött e-mail Annától. Még jó múltkor. Mindig kicsit feszélyezve nyitotta meg ezeket. Legendásan rossz kapcsolattartó hírében állt. Többször próbálta megfejteni miért feledkezik meg az emberekről egy idő után, ha nem találkozik velük. Egyke volt, korán lett félárva, aztán ott volt a szegénység is, ami végig kísérte a fiatal felnőtt éveit. A körülmények kedveztek a befelé fordulásnak, a felfogásnak...
Fiatal korában a zene volt mindene. Régen egy album egy egész történetet jelentett és ő maga is tudta, hogy semmi sem fontosabb ennél. A mondanivalónál. Hogy kontextusa nélkül semmi sem értelmezhető a maga valójában. Minden jelentéstartalom átalakul, csonkul, ha egy dal a lejátszási listán összekeveredik egy hozzá nem illővel. Serdült, és a világ egyébként is zavaros volt a számára. Minden...
Izolált világom két szintre oszlik. A galérián felülire, ahol ott a sóhajokkal teli fekhelyem, a rosszul beállított ébresztőórám, mellette tornyosul egy csomó még vagy már megunt, félbehagyott könyv az éjjeli szekrényemen. Ez a szendergés, a nyugodt szuszogás dimenziója.
Mindig is azt gondoltam: kivételes gyermekkorom volt és ennek köszönhető, hogy sokáig csontomig tudtak hatolni az ünnepek. Főleg a két nagy keresztény ünnepünk: a húsvét és persze a karácsony. Óvodásként órákat feküdtem az év közben a poros padláson pihenő csehszlovák műfenyőnkből ünnepre ékesített, átlényegült karácsonyfa alatt és bűvöltem az ágakon csüngő díszeket. Néha megpörgettem őket és...
Valahogy idegennek hat a csend az embertől. Egész gyerekkoromban zajongtam, egy egész világnak magyaráztam az újabbnál újabb felfedezéseim. Hol kacagva, hol sírva, de sohasem csendesen, mindig kiabálva, figyelmet követelve. Sokáig nem is értettem mi a csend. Idővel megtanuljuk ezt is, csendben örülni és csendben sírni. Vannak kultúrák, ahol azért teszik mindezt, hogy ne zavarják a többieket...
Azt mondják kizökkent az időnk, hogy sosem ott vagyunk éppen ahol, és akkor amikor. Az elménk állandó révületben rángva vergődik a múlt egy-egy szörnyű vagy gyönyörűséges pillanatában. Újra felöklendett szavak fülünkben, fantom érintések bőrünkön. Mindent beborít egy megerőszakolt nosztalgia, a visszamenekülés édeskés vágya.
Sugárözön csorog az égi korong kerekéről. Fényárban úsznak a lakótelep panelházai. Távolról mintha ezek a vasbeton oszlopok tartanák a kéken és szeplőtlen föléjük feszülő eget.
Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.