Semmi extra, csak gondolatok
Valahogy idegennek hat a csend az embertől. Egész gyerekkoromban zajongtam, egy egész világnak magyaráztam az újabbnál újabb felfedezéseim. Hol kacagva, hol sírva, de sohasem csendesen, mindig kiabálva, figyelmet követelve. Sokáig nem is értettem mi a csend. Idővel megtanuljuk ezt is, csendben örülni és csendben sírni. Vannak kultúrák, ahol azért teszik mindezt, hogy ne zavarják a többieket...
Azt mondják kizökkent az időnk, hogy sosem ott vagyunk éppen ahol, és akkor amikor. Az elménk állandó révületben rángva vergődik a múlt egy-egy szörnyű vagy gyönyörűséges pillanatában. Újra felöklendett szavak fülünkben, fantom érintések bőrünkön. Mindent beborít egy megerőszakolt nosztalgia, a visszamenekülés édeskés vágya.
Sugárözön csorog az égi korong kerekéről. Fényárban úsznak a lakótelep panelházai. Távolról mintha ezek a vasbeton oszlopok tartanák a kéken és szeplőtlen föléjük feszülő eget.
Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.