Hová tűnt a személyes nézőpont?

H

Útban a posztmodern érába azt vettem észre, hogy halványulni kezdett a személyes ezáltal pedig az autentikus nézőpont és a társadalom zöme igyekszik beállni valamilyen kánon ernyője alá. Kétségtelenül kényelmes bizonyos társadalmi témákról ugyanazt gondolni, hisz így a magunkénak kinevezett szekértábor védelmét is élvezhetjük és ha érvelni kell, akkor elég előkapni rendre ugyanazokat a lózungokat. A sablonok egyetemesek, a közéleti erőtér pedig két, gyakran szélsőséges csomópontba tömörül, mely előírja, hogy miről mit illik és mit kell gondolni. Ellenkező esetben jöhet a boszorkányüldözés és az eltartott kisujjal történő megmondás.

A probléma akkor jön, ha nem vagyunk képesek elfogadni a teljes narratívát és zokszó nélkül magunkhoz ölelni azt, mint valami liberális vagy éppen tradicionális felfogáson alapuló svájci bicskát. Igen, van, hogy jobboldaliként fontosnak tartjuk a magyarságunkat, de a “trianonozást” már nem veszi be a gyomrunk. Ugyanez igaz ez baloldaliként is, akik a sajtószabadságot evidenciaként kezeljük, de azért rossz szemmel nézünk a magukat “független” híroldalakként aposztrofáló webportálok gyakori narratíva hajlítgatására.

A személyes nézőpontot pedig – a társadalmi vitákon túl is – kihajítottuk az ablakon és már csak ócska celebek csip-csup ügyei triggerelnek bennünket, vagy insta sztárocskák és youtuberek alakítják a véleményünket. Valahol ez a gond a véget nem érő hírfolyamokkal is, hogy nincs idő vagy éppen kedv megállni és rágódni egy-egy érdekes felütésen, mert az okos éra belénk kódolta a továbbgörgetés örökös kényszerét. Az őszinte véleménykifejezés utolsó bástyájának kikiáltott Twitteren is hajlamosak vagyunk a lájkkurválkodás bűnébe esni. Ugyanakkor valahol teljesen felesleges felróni egy mikroblog platformnak, hogy 280 karakterbe nem fér bele komoly témák hosszadalmas, kivesézése, amely során legalább annyira fontos lehet a helyes szóválasztás és kifejezésmód, mint az hogy ne lehessen kiragadni egy tweetnyi részeket és kontextus nélkül egyetérteni vagy elítélni azok tartalmát.

Talán ezért is hiányoznak azok az idők, amikor a magyar blogoszféra még létezett, léteztek az úgynevezett nem célirányos, hanem személyközpontú egoblogok, ahol személyes narratívákat ismerhettünk meg. Manapság úgy tűnik, hogy az autentikus én elkezdett elsüllyedni a megmondás és győzelemkényszer mocsarába.

Szólj hozzá

Írta [RPD]

A Történetíró

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.

Történet fa

Történet morzsák