Habár a magyar nyelvben számtalan ige áll rendelkezésünkre, hogy kifejezzük érzelmeinket valaki vagy valami iránt, gyakran már csak “imádunk” és “gyűlölünk”. Roppant kellemetlen. Könnyű lenne megint előcitálni a “közösségi média a hibás érte” megállapítást, még ha így is van. Nem is csak arról van szó, hogy a választékosság minden igénye nélkül, leegyszerűsített szókészlettel kommunikálunk. Nem. El is hisszük ezt a digitális, egyes vagy nulla állapotot. Szegényedünk fejben és lélekben.
A miért nagyon egyszerű, az utóbbi tíz év digitális szocializációjának és a magyar marketing háború levét isszuk. A klikkekért vagy ne adj Isten a lájkokért harcolni kell és mi sem alkalmasabb erre a célra, mint a túlhúzott érzelmekre való apellálás: “-Mi imádtuk ezt meg azt a terméket”. De a “Pók lakott a bőre alatt…”, vagy “Ez az anya olyat tett, hogy nem hiszed el” is csak szemfényvesztés.
Egész generációk cseperedtek fel a kattintásvadászatban. Ma már hangosan kell kommunikálni. Üvölteni lehetőleg, bele az éterbe, hogy “kibaszott finom kelkáposzta főzelék recept”, “imádom ezt a gecijó testápolót” és így tovább.
A nagy kétbitességnek látszólag nincs veszélye. Jártunk már idegenben és beszéltünk angolul? Ha mindenki egy adott módon ejt egy szót a környezetünkben – még ha hibásan is – egy idő után mi is alkalmazkodunk. Ha mindenki raccsolni kezdene egyik napról a másikra, mert menő, tíz év múlva mindenki raccsolna. Ugyanez a helyzet a túlzásokkal is.
Az érzelmi skálánk meg egyre szűkül. Szinte soha nem látok vagy hallok szinonimákat pl. az imádra: kedvel, rokonszenvez, szimpatizál, vonzódik, vonzalmat érez, szeret, bír, rajong érte, komál, kamáz, csíp, odavan érte, csipáz, favorizál, komáz , csodál, dicsőít, bálványoz, magasztal, odavan, odáig van, tömjénez, istenít, glorifikál, ajnároz, áld, nagyra tart.
