Világtalan napok

V
Az utcák levegőjében emberi vizelet és döner kebab szaga keveredik. Novemberi, hideg szél motoz a templom körüli park ágai között. Minden levelük sárgásbarnán tapad a múlt párás kérgére. Tapogatom a házak falát. Tenyerem alatt érdesen húzódik az budapesti utcák bőre. Gyógyszerízt érzek a számban, meg keserűséget. Azt nem a gyógyszertől. Hanem a kilátástalanságtól. Kilátástalanság. Kilátás. Egyáltalán, látás. Látás… Világtalan napok voltak, egészségügyi baj. Nagy. Akkora, amivel nem tudtam hogyan birkózok meg újdonsült budapesti életemben. Először az átkozott foggyulladás, aztán a rezidens a Szentkirályiban. -Kitisztul, utána tömjük. – mondta miközben felálltam a kiszakad kárpitú fogorvosi székből. Pár napra rá megvakultam. Nem volt váratlan, egyre jobban fájt a fejem és éjszakánként verejtékben fürödtem. Reggel csavartam a vizet a pizsamámból. Aztán egyik lázas hajnalon már nem láttam magam a tükörben. Csak foltokat. Mintha húsvéti kocsonyán át bámultam volna világra. Elmosott alakú fény-árny filmmé lett az életem. Hetekig leledztem ebben az állapotban. Közben fehér köpenyesek hada méregette az érdekes esetet a kórházban. Ekkor találkoztam először az Ágival is, meg ő is velem. De akkor még nem tudtuk, hogy akkor találkoztunk először. Amennyit láttam belőle: a vizelet és vérvételi labor minta átadójának ablakánál ült és címkézett, gépelt, regisztrált. Elborzasztott, hisz láthatóan nem volt haja és valószínűtlenül sovány testén lebegett a fehér köpeny. Egyáltalán volt rajta köpeny, vagy csak az emlékeim színezem? A betegeknek is be kell állni dolgozni az ellátásért? Mi van itt? Miért nem pihen inkább? És ilyen fiatalon? Saját vakságom egy képzeltre cseréltem, mert mit tudhatok én azok életéről, akik látószögembe kerülnek? Semmit. Csak forgatom a kirakós darabokat és ha nem is illenek össze, hát alakra vágom. Lelki vakság is ez, írói erőszak az értelmes és izgalmas történetek összerakásához. Aztán arra gondoltam, biztos a láz és a vakság miatt gondolok ilyeneket. Vakságomban visszaúsztak felém a régi ház és gyerekkorom emblematikus momentumai. De ezúttal erősebben emlékeztem az illatokra: az ózondús, kora június reggeli levegőre és a friss kenyér illatára. A zajok is erősebbek lettek, még a Proletár utca némasága, a galambok búgása, vagy anyám lepattogott narancsszín biciklijének nyikorgására is, melyen elzavart a boltba. Sokszor gondolok vissza erre a Vakságra. Sokszor még ma sem látok, sokszor még ma is vak vagyok: emberekre, jelenre, boldogságra, reményre, irgalomra, hősiességre. Közeleg az idő, mikor le kell mondanom erről a Vakságról is…

A szerzőről

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.

Szóljon hozzá

Írta [RPD]

Történet fa

Történet morzsák

A Történetíró

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.