beszély történetek, hozott anyagból is

Boszorkányszék karácsonyra

B

Palika (becsületes nevén Jónás Pál, 7. osztályos tanuló) csepp falujában éppen az éjféli misére üget. Arca kipirosodott a hidegtől meg a rohanástól. A havazás már előző nap alább hagyott és most száz szikrát szórnak a csillagok a hófödém kristályain. Felettük pedig ott őrködik vigyorogva a fenyegetően nagyra nőtt telihold, amely sápadt fényével árnyékot vető, természetellenes világosságot csorgat a pusztai világra.

Farkasok vonítanak fel a szérűn, egész közel az utolsó utcácskához, ahol Palika oson, fától fáig, hóbuckától hóbuckáig. Sok az üres ház, a sötét, jégvirágos ablakok fehér csipkéje mögött néha mintha mozgást látna. Gonosz kis tekintetek, mint sápadt mécsesek fürkészik az élők világát a holt homály mélyéről. Inal is tovább hát, nem várja meg, míg a kaparászó hangot is meghallja az ódon házak ablaküvegén.

Inkább fülét befogva nyargal, el a csordakút mellett, kis szíve majd kiszakad, mikor a szeme sarkából látni véli az ősi kőkáván megkapaszkodó árnyékcsápot, ahogy valami kifele igyekszik a kút télbe fagyott csendjéből.

Egyre csak fut, menekül a templom irányába, mert vissza már nem fordulhat, ott a gonosz téli éjszaka minden árnya életre kelt. Az előbb még volt a Mari néni háza tetején kémény, aztán megmozdult és már el is tűnt a belső udvarban. Libák kiáltanak nagyot, kutya csahol, majd vonít fel fájdalmasat.

A keresztúton, ahol minden nyúlbokor sötét ágas bogas ketrecében valami mocorog a jöttére, nem néz se jobbra, se balra. Seprűn lovagló, iszonyatosakat rikkantó, vihogó boszorkányt vagy vasorrú bábát nem vár ő, mert tudja: tele a falu banyával – így mondja a Laci bátyja.

Palika rohan, néha kicsúszik a lába alóla, és nagyot nyekkenve elterül, arccal előre, a szánok által csúszósra koptatott csapáson. Ijedten pattan fel, látja a pár csepp vért kicsurranni orrocskájából; árulkodó nyomot hagyva ezzel a hóban, az egyre közelebbről hörgő ordasoknak.

De a távolban már felzúg a falu feletti, hideg légben a szent harang, hát nekibátorodva szalad tovább, habár szúr az oldala, tüdejében és torkában mintha csak jeges smirglipapírt húzgálnának le és fel. Dől a pára a száján-orrán át, ahogy zihál, levegő után kapkod.

A templom már közel, de lélek egy szál se, már mind a misén térdepel. Az éjfélt jelző utolsó harangszóra ér az ajtóba, mely kivágódik előtte. Pista bácsi siet ki rajta, karján az ernyedten lógó, falfehér Ferikével. Az ő cimborájával, akivel közösen faragták a Luca széket erre az éjszakára.

Aszott tekintetek bámulnak ki a ragyogó márványtömbök meg villogó gyertyák fényköréből. Mi lehet Ferkóval? – gondolja magában, de a nagy zavarodottságában csak belép a templom küszöbén, sapkáját gyorsan lekapva. Az előtérben, a szenteltvíz tartó mellett, a belső rács innenső oldalán megpillantja a négylábú kis sámlit. – Hát elhozta! – ismeri fel közös munkájuk eredményét, amit iskola után, titokban farigcsáltak Laci bátyja asztalos műhelyében.

Balsejtelemmel vegyes kíváncsiság érzése rohanja meg, miközben érzi, gallérjáról olvad a hólé, csorog a nyakába, amit olyan hidegnek érzékel, mint valami folyékony jégcsapot. Közben már a szédelgés is elfogja, hőhullámok nyaldossák a tudata peremét. Mégis, felugrik a lócára és tekintetét a templom belseje felé, a padsorokba fúrja.

Van is mit látnia! A padok tömve, gonoszul figyelő, görnyedt alakokkal. Mindegyik mellől kikandikál egy girbe-gurba seprűnyél. A gyerekpadokban apró, szőrös-patás ördögök ülnek, szélesre húzott vigyorral, amely mögül néha agyarak villannak ki. A jól ismert freskók helyén vérrel felkent, szörnyű képek követik egymást; az angyali szobrok meg groteszk vízköpőkké vedlenek át a szeme előtt.

Palika nagyot sikolt, mire minden szörnyű teremtmény felé fordul, égő tekintetüket belé fúrják. Az ijedelemtől ájultan zuhan a kőpadlóra.

Karácsony napján tér csak magához. A súlyos dunyhák alatt alig kap levegőt, tagjai nehezek, mintha ólomátok sújtotta volna. Emlékei még homályosak, de már vissza-vissza kap beléjük. – Hogy is volt? – kutakodik lázas képzeletében. Anyja nyit be, gőzölgő levest hoz neki. – Csakhogy felébredtél Palikám! Nagyon megijesztettél mindenkit. Te is olyan csúnyán megbetegedtél, mint a Ferike. Lóvári doktor most ment el, előtte náluk volt. Megfáztatok abban a huzatos műhelyben, ahogy azt az ördöngős széket fabrikáltátok. Apád tűzre is vetette, azzal gyújtott be reggel a kemencébe.

Végigsimítja a gyerek lázas homlokát, alattuk mélyen ülnek az ijedt kis szemek és jobbra-balra járnak a szobában. – Na jól van, na, pihenjél csak! – ezzel teszi be maga mögött az ajtót jó anyja, aki mögött éleseket koppan fapapucsainak sarka, mintha csakugyan paták vernék a szoba felmázolt sarát. – Paták! – ül fel hirtelen Palika, majd ernyed vissza erőtlenül a libatollal feszesre tömött párnára.

Nehéz gondolatokkal fordítja tekintetét az ablak felé, ahonnan egyre kevesebb fény szűrődik be. Az éj lassan, fekete bársonyát végighúzza az égen, utat engedve a sötétség minden lakójának. Palika pedig tudja, hogy minden, amit látott, valóságos volt. Gonosz ez a falu, tele mindenféle bestiával és már imát rebeg kicserepesedett kis szája, hogy jöjjön el hamar a tavasz, mikor megint megindulnak majd az emberek át a mocsáron, és talán erre vetődik Rasdó, az öreg táltos. Akkor aztán segítséget kér majd tőle, hogy hívja le tüzes pikkelyű sárkányát a fellegek közül és keljen birokra ezekkel itt, ni.

A szerzőről

P 2501

Személyem rejtve a történetek kulisszái mögött; számos megesett, mások kitaláltak. Van, ami tapasztalat és van ami hallomás, esetleg délibábos látomás. Van, ami nyugodt és szép, de zömében nem erről szólok épp. Beszélyek között élve, azokat megörökítve igyekszem átélhetővé tenni, hol vidám kalandba, hol iszamós drámába foglalni e létezést.

1 hozzászólás

  • Jó kis horror sztorit állítottál össze egy egyszerű népi hiedelemből. 🙂
    Azokat az animéket juttatta eszembe, ahol a folklór démonikus elemiből kerekítenek ki történeteket.

beszély történetek, hozott anyagból is