Boszorkányszék karácsonyra

B

Palika (becsületes nevén Jónás Pál, 7. osztályos tanuló) csepp falujában éppen az éjféli misére üget. Arca kipirosodott a hidegtől meg a rohanástól. A havazás már előző nap alább hagyott és most száz szikrát szórnak a csillagok a hófödém kristályain. Felettük pedig ott őrködik vigyorogva a fenyegetően nagyra nőtt telihold, amely sápadt fényével árnyékot vető, természetellenes világosságot csorgat a pusztai világra.

Farkasok vonítanak fel a szérűn, egész közel az utolsó utcácskához, ahol Palika oson, fától fáig, hóbuckától hóbuckáig. Sok az üres ház, a sötét, jégvirágos ablakok fehér csipkéje mögött néha mintha mozgást látna. Gonosz kis tekintetek, mint sápadt mécsesek fürkészik az élők világát a holt homály mélyéről. Inal is tovább hát, nem várja meg, míg a kaparászó hangot is meghallja az ódon házak ablaküvegén.

Inkább fülét befogva nyargal, el a csordakút mellett, kis szíve majd kiszakad, mikor a szeme sarkából látni véli az ősi kőkáván megkapaszkodó árnyékcsápot, ahogy valami kifele igyekszik a kút télbe fagyott csendjéből.

Egyre csak fut, menekül a templom irányába, mert vissza már nem fordulhat, ott a gonosz téli éjszaka minden árnya életre kelt. Az előbb még volt a Mari néni háza tetején kémény, aztán megmozdult és már el is tűnt a belső udvarban. Libák kiáltanak nagyot, kutya csahol, majd vonít fel fájdalmasat.

A keresztúton, ahol minden nyúlbokor sötét ágas bogas ketrecében valami mocorog a jöttére, nem néz se jobbra, se balra. Seprűn lovagló, iszonyatosakat rikkantó, vihogó boszorkányt vagy vasorrú bábát nem vár ő, mert tudja: tele a falu banyával – így mondja a Laci bátyja.

Palika rohan, néha kicsúszik a lába alóla, és nagyot nyekkenve elterül, arccal előre, a szánok által csúszósra koptatott csapáson. Ijedten pattan fel, látja a pár csepp vért kicsurranni orrocskájából; árulkodó nyomot hagyva ezzel a hóban, az egyre közelebbről hörgő ordasoknak.

De a távolban már felzúg a falu feletti, hideg légben a szent harang, hát nekibátorodva szalad tovább, habár szúr az oldala, tüdejében és torkában mintha csak jeges smirglipapírt húzgálnának le és fel. Dől a pára a száján-orrán át, ahogy zihál, levegő után kapkod.

A templom már közel, de lélek egy szál se, már mind a misén térdepel. Az éjfélt jelző utolsó harangszóra ér az ajtóba, mely kivágódik előtte. Pista bácsi siet ki rajta, karján az ernyedten lógó, falfehér Ferikével. Az ő cimborájával, akivel közösen faragták a Luca széket erre az éjszakára.

Aszott tekintetek bámulnak ki a ragyogó márványtömbök meg villogó gyertyák fényköréből. Mi lehet Ferkóval? – gondolja magában, de a nagy zavarodottságában csak belép a templom küszöbén, sapkáját gyorsan lekapva. Az előtérben, a szenteltvíz tartó mellett, a belső rács innenső oldalán megpillantja a négylábú kis sámlit. – Hát elhozta! – ismeri fel közös munkájuk eredményét, amit iskola után, titokban farigcsáltak Laci bátyja asztalos műhelyében.

Balsejtelemmel vegyes kíváncsiság érzése rohanja meg, miközben érzi, gallérjáról olvad a hólé, csorog a nyakába, amit olyan hidegnek érzékel, mint valami folyékony jégcsapot. Közben már a szédelgés is elfogja, hőhullámok nyaldossák a tudata peremét. Mégis, felugrik a lócára és tekintetét a templom belseje felé, a padsorokba fúrja.

Van is mit látnia! A padok tömve, gonoszul figyelő, görnyedt alakokkal. Mindegyik mellől kikandikál egy girbe-gurba seprűnyél. A gyerekpadokban apró, szőrös-patás ördögök ülnek, szélesre húzott vigyorral, amely mögül néha agyarak villannak ki. A jól ismert freskók helyén vérrel felkent, szörnyű képek követik egymást; az angyali szobrok meg groteszk vízköpőkké vedlenek át a szeme előtt.

Palika nagyot sikolt, mire minden szörnyű teremtmény felé fordul, égő tekintetüket belé fúrják. Az ijedelemtől ájultan zuhan a kőpadlóra.

Karácsony napján tér csak magához. A súlyos dunyhák alatt alig kap levegőt, tagjai nehezek, mintha ólomátok sújtotta volna. Emlékei még homályosak, de már vissza-vissza kap beléjük. – Hogy is volt? – kutakodik lázas képzeletében. Anyja nyit be, gőzölgő levest hoz neki. – Csakhogy felébredtél Palikám! Nagyon megijesztettél mindenkit. Te is olyan csúnyán megbetegedtél, mint a Ferike. Lóvári doktor most ment el, előtte náluk volt. Megfáztatok abban a huzatos műhelyben, ahogy azt az ördöngős széket fabrikáltátok. Apád tűzre is vetette, azzal gyújtott be reggel a kemencébe.

Végigsimítja a gyerek lázas homlokát, alattuk mélyen ülnek az ijedt kis szemek és jobbra-balra járnak a szobában. – Na jól van, na, pihenjél csak! – ezzel teszi be maga mögött az ajtót jó anyja, aki mögött éleseket koppan fapapucsainak sarka, mintha csakugyan paták vernék a szoba felmázolt sarát. – Paták! – ül fel hirtelen Palika, majd ernyed vissza erőtlenül a libatollal feszesre tömött párnára.

Nehéz gondolatokkal fordítja tekintetét az ablak felé, ahonnan egyre kevesebb fény szűrődik be. Az éj lassan, fekete bársonyát végighúzza az égen, utat engedve a sötétség minden lakójának. Palika pedig tudja, hogy minden, amit látott, valóságos volt. Gonosz ez a falu, tele mindenféle bestiával és már imát rebeg kicserepesedett kis szája, hogy jöjjön el hamar a tavasz, mikor megint megindulnak majd az emberek át a mocsáron, és talán erre vetődik Rasdó, az öreg táltos. Akkor aztán segítséget kér majd tőle, hogy hívja le tüzes pikkelyű sárkányát a fellegek közül és keljen birokra ezekkel itt, ni.

A szerzőről

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.

1 hozzászólás

  • Jó kis horror sztorit állítottál össze egy egyszerű népi hiedelemből. 🙂
    Azokat az animéket juttatta eszembe, ahol a folklór démonikus elemiből kerekítenek ki történeteket.

Történet fa

Történet morzsák

A Történetíró

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.