beszély történetek, hozott anyagból is

Mesterkeringő

M

Beázott menyezettekkel és szelelő ablakokkal van kikövezve a pokolba vezető út is, aminek első stációja kétségtelenül a döntés, mikor elhívjuk a Mestert. A Mester nem e világi lény, hanem alkimista, aki az anyag felett áll. Az ő kezei hívják életre a föld gólemeit. Így lesz a cementből és a homokból sima fal s vakolat, hogy a felszögezett keretekből elégedetten mosolyogjanak ránk rokonaink egy szörnyű stúdió fényképfelvételről; vagy kínálja egy olcsó, stilizált festményről a egy ismeretlen, vidéki festő a túlidealizált alföldi tájat. Gémeskúttal meg nyárfákkal. Leginkább.

A Mester, mint mennyei jelenés tűnik fel a kapuban. Szinte már senki sem számított rá, mert múlt hétre volt megbeszélve. Hozsannázva futnak feléje a háziak, de azonnal vissza is fogják magukat. Vallásos áhítat ereszkedik a kutyacsaholástól visszhangzó udvarra, hisz azért mégsem a szomszéd Józsi jött át pálinkázni. Ez a Mester! Személyesen! Mint az aprószentek, nyomakodnak be mögötte a Segédek, ettől pedig még ünnepélyesebb a pillanat. A körmenet elindul az egyszerű ember omladozó temploma körül.

– Vályogfal. Régi. – csóválja a fejét a Mester, mögötte a Segédek egyetértőn bólogatnak. A háziasszony pironkodik, gyorsan megigazítja magán az otthonkát, mintha csak a testét mustrálnák. Mert hogy az is az. Régi.
– Ezt az ablakot akarjuk kicserélni. Kicseréltetni! – javítja ki magát a ház ura. Mert dehogy ő cseréli! Nem ő, hanem a Mester!

Fejcsóválás. A Mester minden erejét megfeszítve fúrja tekintetét a falakba, mintha átlátna sárból és pelyvából felsimított, múlt századi vakolaton. Majd megszólal. Ráolvassa az igézetet a gyülekezetére: ennyi sóder, ennyi cement meg ennyi hungarocell, meg háló, meg glett kell.

– Tibike, gyorsan, szaladjál csak be papírért, meg irónért! – ugrasztja a kopott sámlin kuporgó öregasszony a nyári megfázástól taknyát szortyogó unokát. Aztán félve a Mester felé sandít. Biztos megveti őket, amiért nem készültek fel jobban.

Mindenki a légyszaros gangon áll. Várják a gyereket. Libák gágognak a hátsó udvarban, a kutya tovább bontja a portát deréktájon elválasztó kerítést.

– Nem mész! – rivall rá az öregasszony. Nem. Dehogy megy. A kutya ősösztönével érzi a közelgő borzalmat. Habár már alig lát és sánta is a síksági oroszlán képében tetszelgő, rojtos komondor, szimata csalhatatlan.

Előkerül a sokat látott mérőszalag meg a spakli. Itt-ott belevágnak a ház húsába, leszántják oltott meszet bőrét a pontosabb adatokért. Megszületnek a bűvös számok, a Segédek úgy jegyzetelik a Mester szavait mint az észak-koreai diktatúrában látható, a meghatódottságtól zokogó elvtársnők Kim Dzsongun böffenéseit.

Aztán véget ér a szeánsz, feloszlik a füst a Delphoi jósdává vedlett udvarról, ahol a sámli – rajta a nagymamával – visszaereszkedik az ötvenes évekből itt ragadt, fekete-fehér járólapokra. A helyi újság soha meg nem fejtett keresztrejtvényének rácsát írják felül a méretek, az anyagköltség meg a lajstrom. Már csak a dátumban kell megegyezni.

– Minél előbb!
– Á, nem úgy megy az, sok a munka. – Pedig már alig lakik valaki a faluban, de mégis sok a munka.

A Mester, mint az idegesítő legyeket hessegeti el a háziakat, akik elsőáldozó fejjel kérlelik. A kutya hangosat fingik, majd újra ugatni kezd. Nem lankadhat a fegyelem, mert épp most verik szemmel a gazdát, aki lassan összeszáradni látszik a köztudottan be nem tartandó ígéretek sugárzásában.

Mindenki fellélegzik, mikor nagyot dörren a vaskapu. Elmentek! Indul a gazda a fatelepre anyagot rendelni, a háziasszony már fut be a konyhába, le ne égjen a paprikás. A gyerek előreereszti a Bodrit, aki tébolyultan rohangál és egy gyilkossági helyszínelő alaposságával keresi a szagnyomokat.

Tükörben vetkőzik az idő, a szék támlájára akasztja vékony, nyári ruháját és az őszi fürdőköpenye után nyúl. A parányi falusi ház előtt áll Tibike a reggeli napsütésben, az bajuszportáján takonycsík, a hátán iskolatáska. Visszabámul a világháborús lövészárkokkal teli csatateret idéző udvarukra, meg a kivájt szemű házukra, amelyen, mint a kalózok arcán, jótékony szemfedőt lenget a huzat. Kockás lópokrócból.

A Mester már nem jön a tájukra sem, felhajtani is lehetetlen. A Segédek hetente cserélődtek. Egyik sutább mint a másik. Pattanásos képű suhancokat küldtek a nyakukra, akik a zsebükbe tömködött műanyag zacskókban, dekánként lopták a drága cementet az otthoni disznóólhoz.

Az apja már három hete iszik – mióta maga állt neki a vakolásnak. Az anyja, mint egy poszttraumás stresszel küzdő katona, a semmibe révedve keveri a tarhonyát a konyhában. A Bodri szomorúan fingik, mégsem tudta megvédeni a gazdáit. Egyedül az öregasszony nem változott.

Veronka néni lóbabot fejt a kis sámliján kuporogva és sztoikus nyugalommal dobja ki a vájlingból a cementes zsák cafatját, amit az előbbi széllökés sodort bele. Gondolatait múlt feneketlen kútjába ereszti. Jobb idők derengenek fel, mikor még maga is feszes mellű lányka volt. Akkortájt épült ez a ház is. Félmeztelen, izzadt falverő legények meg borvirágos orrú ácsok ügyködtek rajta. Csak később – mint valami régészeti ásatáson – kerültek elő bizonyos leletek a falakból. Az apja majdnem agyvérzést kapott, mikor az első, őszi begyújtásnál derült ki, hogy a kémény cúgot egy kis, kék zománcos lábasból képezték a Mesterek.

Veronka néni elmosolyodik a nosztalgiázástól, majd halkan, majdnem kedvesen motyogja maga elé:
– A kurva anyátokat.

A szerzőről

P 2501

Személyem rejtve a történetek kulisszái mögött; számos megesett, mások kitaláltak. Van, ami tapasztalat és van ami hallomás, esetleg délibábos látomás. Van, ami nyugodt és szép, de zömében nem erről szólok épp. Beszélyek között élve, azokat megörökítve igyekszem átélhetővé tenni, hol vidám kalandba, hol iszamós drámába foglalni e létezést.

Szóljon hozzá

Írta P 2501
beszély történetek, hozott anyagból is