Mesterkeringő

M

Beázott menyezettekkel és szelelő ablakokkal van kikövezve a pokolba vezető út is, aminek első stációja kétségtelenül a döntés, mikor elhívjuk a Mestert. A Mester nem e világi lény, hanem alkimista, aki az anyag felett áll. Az ő kezei hívják életre a föld gólemeit. Így lesz a cementből és a homokból sima fal s vakolat, hogy a felszögezett keretekből elégedetten mosolyogjanak ránk rokonaink egy szörnyű stúdió fényképfelvételről; vagy kínálja egy olcsó, stilizált festményről a egy ismeretlen, vidéki festő a túlidealizált alföldi tájat. Gémeskúttal meg nyárfákkal. Leginkább.

A Mester, mint mennyei jelenés tűnik fel a kapuban. Szinte már senki sem számított rá, mert múlt hétre volt megbeszélve. Hozsannázva futnak feléje a háziak, de azonnal vissza is fogják magukat. Vallásos áhítat ereszkedik a kutyacsaholástól visszhangzó udvarra, hisz azért mégsem a szomszéd Józsi jött át pálinkázni. Ez a Mester! Személyesen! Mint az aprószentek, nyomakodnak be mögötte a Segédek, ettől pedig még ünnepélyesebb a pillanat. A körmenet elindul az egyszerű ember omladozó temploma körül.

– Vályogfal. Régi. – csóválja a fejét a Mester, mögötte a Segédek egyetértőn bólogatnak. A háziasszony pironkodik, gyorsan megigazítja magán az otthonkát, mintha csak a testét mustrálnák. Mert hogy az is az. Régi.
– Ezt az ablakot akarjuk kicserélni. Kicseréltetni! – javítja ki magát a ház ura. Mert dehogy ő cseréli! Nem ő, hanem a Mester!

Fejcsóválás. A Mester minden erejét megfeszítve fúrja tekintetét a falakba, mintha átlátna sárból és pelyvából felsimított, múlt századi vakolaton. Majd megszólal. Ráolvassa az igézetet a gyülekezetére: ennyi sóder, ennyi cement meg ennyi hungarocell, meg háló, meg glett kell.

– Tibike, gyorsan, szaladjál csak be papírért, meg irónért! – ugrasztja a kopott sámlin kuporgó öregasszony a nyári megfázástól taknyát szortyogó unokát. Aztán félve a Mester felé sandít. Biztos megveti őket, amiért nem készültek fel jobban.

Mindenki a légyszaros gangon áll. Várják a gyereket. Libák gágognak a hátsó udvarban, a kutya tovább bontja a portát deréktájon elválasztó kerítést.

– Nem mész! – rivall rá az öregasszony. Nem. Dehogy megy. A kutya ősösztönével érzi a közelgő borzalmat. Habár már alig lát és sánta is a síksági oroszlán képében tetszelgő, rojtos komondor, szimata csalhatatlan.

Előkerül a sokat látott mérőszalag meg a spakli. Itt-ott belevágnak a ház húsába, leszántják oltott meszet bőrét a pontosabb adatokért. Megszületnek a bűvös számok, a Segédek úgy jegyzetelik a Mester szavait mint az észak-koreai diktatúrában látható, a meghatódottságtól zokogó elvtársnők Kim Dzsongun böffenéseit.

Aztán véget ér a szeánsz, feloszlik a füst a Delphoi jósdává vedlett udvarról, ahol a sámli – rajta a nagymamával – visszaereszkedik az ötvenes évekből itt ragadt, fekete-fehér járólapokra. A helyi újság soha meg nem fejtett keresztrejtvényének rácsát írják felül a méretek, az anyagköltség meg a lajstrom. Már csak a dátumban kell megegyezni.

– Minél előbb!
– Á, nem úgy megy az, sok a munka. – Pedig már alig lakik valaki a faluban, de mégis sok a munka.

A Mester, mint az idegesítő legyeket hessegeti el a háziakat, akik elsőáldozó fejjel kérlelik. A kutya hangosat fingik, majd újra ugatni kezd. Nem lankadhat a fegyelem, mert épp most verik szemmel a gazdát, aki lassan összeszáradni látszik a köztudottan be nem tartandó ígéretek sugárzásában.

Mindenki fellélegzik, mikor nagyot dörren a vaskapu. Elmentek! Indul a gazda a fatelepre anyagot rendelni, a háziasszony már fut be a konyhába, le ne égjen a paprikás. A gyerek előreereszti a Bodrit, aki tébolyultan rohangál és egy gyilkossági helyszínelő alaposságával keresi a szagnyomokat.

Tükörben vetkőzik az idő, a szék támlájára akasztja vékony, nyári ruháját és az őszi fürdőköpenye után nyúl. A parányi falusi ház előtt áll Tibike a reggeli napsütésben, az bajuszportáján takonycsík, a hátán iskolatáska. Visszabámul a világháborús lövészárkokkal teli csatateret idéző udvarukra, meg a kivájt szemű házukra, amelyen, mint a kalózok arcán, jótékony szemfedőt lenget a huzat. Kockás lópokrócból.

A Mester már nem jön a tájukra sem, felhajtani is lehetetlen. A Segédek hetente cserélődtek. Egyik sutább mint a másik. Pattanásos képű suhancokat küldtek a nyakukra, akik a zsebükbe tömködött műanyag zacskókban, dekánként lopták a drága cementet az otthoni disznóólhoz.

Az apja már három hete iszik – mióta maga állt neki a vakolásnak. Az anyja, mint egy poszttraumás stresszel küzdő katona, a semmibe révedve keveri a tarhonyát a konyhában. A Bodri szomorúan fingik, mégsem tudta megvédeni a gazdáit. Egyedül az öregasszony nem változott.

Veronka néni lóbabot fejt a kis sámliján kuporogva és sztoikus nyugalommal dobja ki a vájlingból a cementes zsák cafatját, amit az előbbi széllökés sodort bele. Gondolatait múlt feneketlen kútjába ereszti. Jobb idők derengenek fel, mikor még maga is feszes mellű lányka volt. Akkortájt épült ez a ház is. Félmeztelen, izzadt falverő legények meg borvirágos orrú ácsok ügyködtek rajta. Csak később – mint valami régészeti ásatáson – kerültek elő bizonyos leletek a falakból. Az apja majdnem agyvérzést kapott, mikor az első, őszi begyújtásnál derült ki, hogy a kémény cúgot egy kis, kék zománcos lábasból képezték a Mesterek.

Veronka néni elmosolyodik a nosztalgiázástól, majd halkan, majdnem kedvesen motyogja maga elé:
– A kurva anyátokat.

A szerzőről

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.

Szóljon hozzá

Történet fa

Történet morzsák

A Történetíró

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.