Szacsikó néni

S

Langyos novemberi fényben sütkéreznek a momidzsi vörösétől parázsló hegyoldalak. Szomorkás nosztalgiabuborék vesz körül a Kura Kura vendéglő konyhájában. A vendégek után maradt takojaki-majzos tányérokat mosogatom míg házigazdáimmal a japán hangutánzó kifejezéseken derülünk. A nyuri-nyuri a ragadóst jelenti, ám a puri-puri a roppanóst. Közben az órámra pillanatok. Nemsokára érkezik Szacsikó néni a falu vasútállomására. Megkérem a pár évvel idősebb, mégis az ázsiai áldás hatására cserfes tinilánynak ható Mihó-szánt: felhívnám telefonjáról az idős nénit. Hol jár éppen, megérkezett-e már a vonatja? Délre beszéltük meg a találkát.

Mindannyiunk legnagyobb megrökönyödésére kiderül, a 73 éves hölgy már tizenegykor megérkezett a josinói vonattal Ojodóba és gyalogszerrel indult meg a hegyen át!

– De hát Szacsikó néni, miért nem tetszett várni?! Még megerőlteti magát! – az angolunk csak társalgási szintű és magam sem ismerem túl jól Ojodót, nyújtom hát a telefont Mihónak. Japánul, gyorsan határozza meg, hol jár éppen a néni. Már ugrunk is apukával a japán utakon oly elterjedt fekete Dájhácu családi kocsiba és száguldunk a girbe-görbe utakon a Vátánábe üzlet sarkához. A járdán megpillantom az alig 160 centiméter magas, görbült nénit, ahogy egyik kezében túlméretezett nejlonszatyorral kapaszkodik a síksághoz szokott embernek megerőltető emelkedőn. Most nagyon aprónak és törékenynek tűnik. Fékezünk, nyitom az ajtót. Pillanatok alatt ott terem, szinte fut és már messziről hangos nevetésben tör ki:

– Szabó-szán, voltam Párizsban!

– Úgy örülök, hogy látom Szacsikó néni! Hát, hogy gondolta, hogy megindul ilyen messzire?!

– Hamarabb jött a vonatom és gondoltam elsétálok a Kura Kurába.

Illedelmesen bemutatkoznak egymásnak házigazdám apukájával, aki japán létére ugyanúgy elképed a néni idősöket meghazudtoló vitalitásán, mint bárki, akinek volt szerencséje találkozni vele.

Látogatása apropóját a következő évben esedékes Budapestet is érintő európai utazása adta. Tisztelettel megkért, hogy tervezzük meg együtt a két napos ott tartózkodása során meglátogatandó nevezetességek listáját.

Ismeretségünk egy hónappal ezelőttre dotálható, amikor még hirakatai házigazdáimnál laktam. Japánt a WWOOF organikus mezőgazdasági program keretén belül jártam be. Lényegében organikus növénytermesztéssel foglalkozó családok fogadják be az olcsón Japánba igyekvő turistákat és a földjeiken történő segítségnyújtásért cserébe szállást és élelmet adnak. Mindezen túl pedig családtagként kezelik őket. Az akkori vendéglátóm jó barátja volt Szacsikó néni, aki hetente egyszer úgymond „kikölcsönzött” bennünket, WWOOFereket egy kedves ebéd alkalmára azzal a nem titkolt szándékkal, hogy gyakorolja az angol nyelvet és külföldi barátokat szerezzen, akiket aztán utazásai során meglátogathat az adott országban.

Élettörténetét tekintve Szacsikó néni a nem mindennapi idős japán hölgyek sorát gazdagította. Japán rajongóként általában mindig megkérdeztem a környezetemben lévő embereket: mit jelent a nevük? Így rajzolódott ki idős barátom életrajza is. 1944-ben született, a háború perzselte szigetországban nyomor és nélkülözés közepette. Szülei szerették volna, ha vidám élete lesz, ezért is adták neki a „boldogan nevető gyermek”, vagyis a Szacsikó nevet. Ehhez képest egész élete viszontagságokkal telt. A felkelő nap országa a háború után gazdaságilag lenullázódott és az újjáépítés korszaka egész generációk sorsára nyomta rá bélyegét. Akkortájt a női princípium keserű beteljesülése egyértelműen a családanyaság volt, így maga is férjhez ment és innentől kezdve a gyermeknevelés és családja ellátása köré szerveződött az élete. Már kora ifjúságától buzogott benne a vágy: külföldre kell menni meg világot látni. Mindennek betetőzéseként legnagyobb álma, hogy megigyon egy kávét a Párizsban, a Champs-Élysées-én.

Mint elmesélte, tulajdon sorsa hibernálta hosszú évekre a párizsi utat. A gyerek felnevelése után adódott volna az alkalom, de akkor már apósa, később anyósa betegágyához szegezte az élet. Halálukig őket ápolta. Férjhez menése sem alakult a legszerencsésebben, hisz ura és parancsolója nem vetette meg az italt, ami nem is lett volna oly nagy csapás, tekintve a japán férfiak alkoholhoz történő vonzódását. De, hogy még nehezebb legyen minden, az öreg a különböző szerencsejátékokkal is közeli viszonyt ápolt, élén a pacsinkóval, amiben ismerőseim elmondása szerint csak veszteni lehet. Később megrogyott egészségi állapota okán nejére szorult, élete végéig. Halálakor Szacsikó néni ottmaradt a Tákáfüne falujában álló, tradicionális japán házával, üres bankszámlával és férje adósságaival.

Hosszú évekbe telt, míg rendeződött sora, közben maga is megvénült. De csak látszólag. Teste gyengeségét szelleme és lelke addig konzervált fiatalsága és derűlátása kompenzálja.

– Mint egy kalitkából kiszabadult madár, úgy éreztem magam, mikor már mindenki végérvényesen eltávozott! – mesélte nevetve az alacsony asztal közepén gőzölgő okonomijákit bűvölve, melyet csak a kedvünkért készített. A nappalija falán láttam először olyan világtérképet is, aminek nem Európa volt az origójában, hanem Japán. Mulatságosan eltörpült kontinensem, messze nyugaton és töredezettsége okán úgy festett, mintha színes konfettivel szórták volna tele. Az egyik kis paca Magyarország volt.

Mindig nagy-nagy izgalommal fogadta az újabb és újabb külföldi vendégeket. A japánok unásig ismerik már az amerikaiakat, angolokat, sok franciával, némettel, esetleg olasszal is találkoztak, a Dél-Kelet Ázsiából odalátogatókról nem is beszélve. Mi, Közép-Kelet európaiak kuriózumnak számítunk, hisz sokak tudatában még mindig a Szovjetunióval azonosítanak bennünket. Az átlag japán nem tud mit kezdeni Magyarországgal. Mindig megkérdezik, ugye nálunk a fő táplálék nem a rizs, hanem a kenyér? Ám ezen a tényen túl csak zavarodottan és szemérmesen ízlelgetik fővárosunk nevét és illemből érdeklődnek: sok hegyünk van-e?

Sokáig vesződtem vele, mi legyen hát a magyarokat könnyen megjegyezhetővé tevő hungarikumcsomag, melyet egy-egy beszélgetés alkalmával átnyújthatok. Persze Teller Edéék alapból kiestek, a magyar borok eltörpülnek messzi szemmel a franciák mellett. Így maradt hát Rubik Ernő és a Varázskocka, melyre egyből széles mosoly a válasz: hát persze! Néha megkockáztatom a golyóstollat, C-vitamint, meg Semmelweist is, esetleg a Puskás-féle telefonközpontot, vagy a Lánchidat. Ezeket már jóval nehezebb elhelyezni és csak álmélkodó bólogatás a válasz.

Hogy-hogysem, Szacsikó néni megjegyzett magának és velem együtt Budapestet is. Akkor úgy váltunk el egymástól, hogy tartjuk a kapcsolatot a közösségi médiában és ha úgy alakul, meglátogat. A két találkozásunk közé esett Csehországot, Franciaországot és Németországot magába foglaló, első európai turnéja.

Onnan visszatérve ötlött fel benne, hogy amíg még Japánban vagyok gyorsan meglátogat utazásom utolsó állomásán, az ő falujától alig egy óra vonatútra található Ojodóban.

Vendéglátó családom örömmel és csupa szív jóindulattal fogadta a világutazó nénit. A japán illem diktálta omijáge, vagyis látogatóba szánt ajándék is előkerült szatyrából. Ominózus, gyönyörűen csomagolt fémdobozban ezerféle rizskeksszel kedveskedett nekünk.

Az étteremben éppen szünetem volt, így félrevonulhattunk az egyik asztalhoz, melyre már kikészítette a fényképésznél előhívatott fotókat, szépen, országonként szortírozva, hogy megossza utazási élményeit.

– Szabó-szán, ittam kávét a Champs-Élysées-én! – mosolyog szélesen, majd kissé elszontyolodik, mint a kisgyerekek szoktak – De nem volt túl finom. Talán nem kapucsínót kellett volna rendelnem. A csokoládétorta sem ízlett túlzottan, de remélem Budapesten lesz alkalmam igazán jó csokitortát enni!

A közös ebéd elköltése közben soroltam a néninek a látogatásra érdemes helyeket. Ha jön foglalok neki szállást is, aztán nyakunkba vesszük a várost. Parlament, Hősök-tere meg Lánchíd. Az augusztust javasoltam ideális időpontnak, melybe készségesen bele is egyezett. A délután gyorsan véget ért. Elvittük Szacsikó nénit a vasútállomásra, ahol hosszan búcsúzkodott tőlünk és túláradó hálával köszönte meg, hogy időt szakítottunk rá. Mindig meghatódom a japán udvariasság eme fokán. Előrevetítette, hogy budapesti útja után első dolga lesz újra ellátogatni a japán családomhoz, hogy megossza velük is élményeit.

Este, záróra után az öntöttvas kályhába pattogó tűz mellett zöld teát szürcsölve, a fiatal Mihó-szánnal és szüleivel nem győztünk mélázni Szacsikó néni energikusságán és kalandvágyán. Egymásnak bizonygattunk korát és élettörténetét. A nem mindennapi látogatás végső konszenzusa egy emberként tört fel belőlünk: 73 évesen mi is ennyire boldogan nevető gyerekek szeretnénk újra lenni!

A szerzőről

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.

Szóljon hozzá

Írta [RPD]

Történet fa

Történet morzsák

A Történetíró

[RPD]

Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.