Az utcák levegőjében emberi vizelet és döner kebab szaga keveredik. Novemberi, hideg szél motoz a templom körüli park ágai között. Minden levelük sárgásbarnán tapad a múlt párás kérgére. Tapogatom a házak falát. Tenyerem alatt érdesen húzódik az budapesti utcák bőre. Gyógyszerízt érzek a számban, meg keserűséget. Azt nem a gyógyszertől. Hanem a kilátástalanságtól. Kilátástalanság. Kilátás...
Otthon vagyok ebben az elnémult faluban, a múlt árnyékai pedig szokatlan élességgel vetülnek a szoba falára. Ilyenkor újra érzem ennek a helynek a fojtogató gravitációját, aminek tömegvonzásából csak áldozatok árán tudtam megszökni. Az egyik ilyen áldozat Te voltál. Nyolc év kellett hozzá, hogy legyen merszem szembenézni vele. Egy ilyen év után, mint amilyen ez a 2020-as volt, akarva és...
Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.