Az utcák levegőjében emberi vizelet és döner kebab szaga keveredik. Novemberi, hideg szél motoz a templom körüli park ágai között. Minden levelük sárgásbarnán tapad a múlt párás kérgére. Tapogatom a házak falát. Tenyerem alatt érdesen húzódik az budapesti utcák bőre. Gyógyszerízt érzek a számban, meg keserűséget. Azt nem a gyógyszertől. Hanem a kilátástalanságtól. Kilátástalanság. Kilátás...
Langyos novemberi fényben sütkéreznek a momidzsi vörösétől parázsló hegyoldalak. Szomorkás nosztalgiabuborék vesz körül a Kura Kura vendéglő konyhájában. A vendégek után maradt takojaki-majzos tányérokat mosogatom míg házigazdáimmal a japán hangutánzó kifejezéseken derülünk. A nyuri-nyuri a ragadóst jelenti, ám a puri-puri a roppanóst. Közben az órámra pillanatok. Nemsokára érkezik Szacsikó néni...
Jött e-mail Annától. Még jó múltkor. Mindig kicsit feszélyezve nyitotta meg ezeket. Legendásan rossz kapcsolattartó hírében állt. Többször próbálta megfejteni miért feledkezik meg az emberekről egy idő után, ha nem találkozik velük. Egyke volt, korán lett félárva, aztán ott volt a szegénység is, ami végig kísérte a fiatal felnőtt éveit. A körülmények kedveztek a befelé fordulásnak, a felfogásnak...
Izolált világom két szintre oszlik. A galérián felülire, ahol ott a sóhajokkal teli fekhelyem, a rosszul beállított ébresztőórám, mellette tornyosul egy csomó még vagy már megunt, félbehagyott könyv az éjjeli szekrényemen. Ez a szendergés, a nyugodt szuszogás dimenziója.
Mindenkinek van egy története. Még azoknak is, akik ezt tagadják, vagy nem tartják a sajátjukat különösebben érdekesnek. Ezekben a történethálókban foglalunk helyet mindannyian. A szálak hol összefonódnak, hol szétszakadnak. Csak egy biztos: minden tett, minden rezgés tovafut rajtuk. Így érjük el egymást. A történeteinken keresztül. Ezek az én történeteim. Magamról és másokról. Létezőkről és kitaláltakról.